Az utolsó nap a Szigeten...
Az utolsó nap a Szigeten a szélsőséges érzelmeké. Amikor már azt gondolod, hogy semmi lényeges nem történhet, na akkor üt be a mennykő, és elkerüljük azt a Konrad Lorenz által leírt rémes állapotot, melyben „a fájdalom és az öröm kontrasztjának természetadta hullámzása a hallatlan unalom észrevétlen rezgésévé csillapodik.”
Nézzük csak át jobban, ugyan mi történhetne, ami még nem volt, az elmúlt 15 évben bármikor? Na ugye. A Sziget egy ilyen jószág, lassan változik, belső lényege egy év alatt szinte semmit. Ugyanazok az idióták, ugyanazok a jó fejek; tíz forintért meghallgathatod a rabbi tanácsát, százasért már megtapsolnak (élelmes versenyzők, nem mondom!), plusz negyvenért viszont ihatsz kisfröccsöt. A vége felé néha kietlennek, sivárnak tűnik az egész, máskor embertelenül nagy és túl sok, azért nem való egy természetéből fakadóan kíváncsi, sokminden iránt érdeklődő egyénnek.
Valahol csak el kell kezdeni. Mondjuk a Leningradnál, mert a poszt-szovjet ska-punknál kevés produkció ütött jobban - még szinkrontolmács nélkül is élvezhető lett volna, de azért nem ártott a szöveg - khm, laza gyalázkodás - megismerése sem. Nem véletlenül nem látják őket szívesen bizonyos helyeken, mi Magyarországon nem emeltünk kifogást…
Még a rózsaszín tollboát lóbáló, közben meg tiszta erőből zúzó glam rock-császárok, a Hanoi Rocks ellen sem, pedig. És itt jött a katarzis, mert az egy dolog, hogy tetszőleges fesztiválon az ember jártában-keltében ismerősökbe boltik váratlanul (lásd legutóbb a Hegyalján), node mindennek van határa!
Így tehát épp a fő attrakció, a Killers előtt dobtam el az agyam, ennek pedig Dóritündér csakistevagyazoka szégyelldmagad. Most az olvasók nem kaphatnak beható elemzést arról, hogy a srácok mennyi aktuális slágerüket adták elő és milyen fergetegesen, hogy a nagyszínpad előtti nem éppen kis teret megtöltötték az őszinte lelkesedésüket teli tüdővel kifejező rajongók, külön is éltetve a még mindig bajszos Brandon Flowers-t. Az egész cécó lepergett rólam. Képekben legalább megtekinthető.
Csak az térített észre, hogy a koncert végén eszembe jutott, tékápé miért is vagyok itt és nem valahol teljesen máshol. Bizony azért, mert Flash-elvonási tüneteim kezdtek fokozódni, ahogy a Leningrad-ot Moszkvában, úgy a Flash-t Budapesten nem állják a klub-, kocsma- és szórakozóhely-tulajdonosok, a fene essen beléjük. Meg a Sziget szervezőbrigádjába is, akik néhány éve megszűntették azt a tradíciót, hogy Barcs Mikiék fellépése zárja az egész hetes banzájt - ezt persze a definíció szerint az egyetlen hiteles magyar punkzenekar frontembere kicsit kevésbé cizelláltan fogalmazta meg a színpadon. Proteszt, proteszt, nekem akkor is ez a záró koncert, annak pedig nem éppen gyenge, még azzal együtt sem, hogy a dobszerkó időnként szétesett és Barcs sem mindig találta el, hogy mikor kéne belépni. Nem lenne igazi a Flash-koncert, ha minden pontosan, tökéletesen sikerülne, ráadásul akkor, amikor a Bajkállal is megpróbálkoznak, bátran. Végig kellett hallgatni az egészet első sorból, a lelki béke pedig helyreállt. Lorenz megnyugodhat az örökkévalóságban, nincs még itt a világvége, van egy Szigetünk.
Kapcsolódó cikkek: